Nem értem, hogyha nem panaszkodom állandóan (mert egyébként szeretem a munkámat), az miért jelenti azt, hogy végtelenségig terhelhető vagyok. Csak mert nem emelem fel a szavam minden probléma miatt, hanem vitatkozás helyett inkább igyekszem megoldást találni, nem jelenti azt, hogy mindent meg tudok oldani mindenki helyett.
Sajnálom, de nem.
Szeretek komplex dolgokat megoldani, szeretem az izgalmas feladatokat, és sokat is vállalok, de nem vagyok gép. Mint a legtöbb nő, úgy látszik én sem harcolok eleget – inkább csak próbálom a háttérben elrendezgeti a szálakat – pedig kéne, különben az a kép alakul ki rólam, hogy majd “ő lesz az megcsinálja/elrendezi/kitalálja”. Ráadásul mégcsak nem is fog panaszkodni.
Hát itt a határ. Ki kell állnom magamért, és nemet mondani, képviselni a saját érdekeimet. Talán furcsa, de elég nagy stressz ez az egész. Nehéz, pedig nem kellene, hogy az legyen. Egy ideális, nem létező mesevilágban elég lenne, ha odafigyelnének rám, nem csak akkor, ha már rég túl vagyok terhelve, vagy már le is léptem.
Olyan jó lenne, ha sokkal többet figyelnénk egymásra – a munkában is.
Van aki csendes, és teper, és van aki talán ugyanannyira teper, de sokkal hangosabb – és valahogy mindig az utóbbi lesz a nyerőbb. Ne csak a hangos legyen sikeres, a csendes meg terhelhető! Ami igazán lényeges, az tényleg láthatatlan a szemnek, ez még így is igaz – csak remélem a főnökök ezt időben észreveszik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: